Általános információk Nagy-Britannia Élménybeszámolók
Nyitólap Régiók Városok Nemzeti parkok Fórum



TESZT

izletes.hu on Facebook






Általános információk

Anglia története

A SZIGETORSZÁG TÖRTÉNETE

A RÓMAI KORI NAGY-BRITANNIA

A római megszállás 350 éve alatt hiába fojtották vérbe többször a kelta törzsek lázadásait, a rómaiaknak nem sikerült tartós békét teremteniük. A római kori erődök, falak, középületek, fürdők maradványai egykor népes városokról tanúskodnak, és a hosszú egyenes római utak még ma is hozzátaroznak a tájhoz, ám a római életforma soha sem tudott gyökeret verni Britanniában.
Dover fehér sziklái felől érkezett a Galliát is meghódító Julius Caesar i.e. 55-ben. Két légióval hajózott át a csatornán, ám nem hódító céllal, inkább csak felderítési szándékkal. S bár a szigetlakók harci szekereikkel támadták őket, a fegyelmezett római csapatok sikeresen partra szálltak és tíz mérföldre behatoltak a szárazföldre. Rövid felderítés után visszatértek, pár hadifoglyot magukkal cipelve tértek vissza Rómába. Caesar azonban visszatért, ekkor már ismerte a sziget éghajlatát, kincseit és az egyik kelta törzsről briteknek nevezett lakók harcmodorát. Ekkor már 800 hajóval kelt át a csatornát, amelyen öt légió és lovasság is utazott. A britek nem tudtak ellenállni s Caesar eljutott egészen Londonig. Vállalkozása azonban nem volt sikeres. Caesar kétszeres partraszállásának nem volt maradandó nyoma ám emléke a Csatorna mindkét partján sokáig élt. Az igazi római hódítás közel egy évszázaddal később, i.sz. 41-ben kezdődött, amikor Claudius császár légiói áthajóztak a Csatornán és megtörték a britek ellenállását. Sikereiért cserébe Claudius Rómában megkapta a „Britanniai” címet, a rómaiak pedig berendezkedtek a szigeten és hozzákezdtek az útépítéshez, ami a római civilizáció legfontosabb jellegzetessége volt. Londoniumtól egészen a skót határig, és délnyugat felé egészen Exeterig építettek utat. A skót határon az északra szorult kelta törzsek betörése elől védőfalat építettek (Hadrianus fala, Antonius fala). A délnyugati részek (Cornwall, Devon) uralmuk alá került egész Anglia és Wales. A negyvenezer fős hadsereget azonban nem követte megfelelő számú telepes. A hadsereg újabb és újabb véres lázadást vert le, és sosem tudták igazán uralmukat megszilárdítani. Britannia túlságosan messze volt Rómától, nem vált soha latinná, mint Gallia.

AZ ELSÕ PARTRASZÁLLÓK

Nagy-Britannia történetét döntően befolyásolta a sziget jellege. Az őslakók a jégkorszak elmúltával azon a földhídon vándoroltak be, amely akkor még összekötötte a kontinenst a szigettel. Ekkor még Dover sziklái Calais-ig nyúltak és a Temze a Rajna mellékfolyója volt. Az ősember nyomát nem lehet felkutatni, hiszen a brit történelem jó néhány századát is homály fedi még. Annyit tudunk azonban, hogy időszámításunk előtt kétezer évvel ez előtt kezdődött meg a bronz-, majd több mint ezer év múlva a vaskorszak a Brit-szigeteken. Fémet a sziget lakói bőven találtak. Ezt követően az őslakók elkezdték a földet művelni, és rájöttek, hogy a sziget keleti és déli részei igen termékenyek.
A termékeny föld híre vonzotta a tengert járó törzseket, melyek később a népvándorlás hullámai is taszítottak a sziget felé. Évezredeken keresztül érkeztek a később telepesekké szelídült támadók, akiket Wales Északnyugat-Anglia és Skócia hegyei tartóztattak fel, melyek mai szemmel nem veszélyesek, akkor viszont hatékony akadályok voltak. Ezek az akadályok okozták, hogy Britannia három részének ma is magát különböző származásúnak valló lakossága van. A kőkorszaktól kezdve a dán hódításig a mai Franciaország, Németország, Hollandia és a mai skandináv országok területéről egymást követő hullámokban érkeztek Anglia keleti és déli részére a különböző törzsek. A már letelepedett közösségeket vagy kiirtották, vagy bezavarták az erdőségekbe észak és nyugat felé.
A sziget őslakosságának tagjai, az ibériaiak feltehetően a távoli Levante kereskedőktől tanulhatták meg a földművelést, a fémek megmunkálását és a hajóépítést. A keleti kereskedők már évezredekkel az előtt felfedezték a szigetek gazdagságát, drágakő és aranykincseit – melyek azóta már rég kimerültek – és máig is tartó fémkészleteit. Erre bizonyíték egy Spanyolországból előkerült négy és félezer éves angol agát valamint egy i.e. 1300-ból származó Britanniában talált egyiptomi üveggyöngy.
A békés kereskedésnek az időszámításunk előtt 7-től 3 századig tartó kelta törzsek áradata vetett véget. A kelták a mai Északnyugat-Németország és Hollandia felől érkeztek. Elözönlötték Itáliát és Spanyolországot, és egy részük átkelt a csatornán. Újabb és újabb vér- és nyelvrokon, de egymással ellenségeskedő népek érkeztek. A magas termetű, szőke hajú kelták leigázták az ibériai őslakókat, és ez az oka annak, hogy Wales, Cornwall, a Skót-felföld és Írország lakói ma is az ő leszármazottaiknak tartják magukat.
A RÓMAI KORI NAGY-BRITANNIA
A római megszállás 350 éve alatt hiába fojtották vérbe többször a kelta törzsek lázadásait, a rómaiaknak nem sikerült tartós békét teremteniük. A római kori erődök, falak, középületek, fürdők maradványai egykor népes városokról tanúskodnak, és a hosszú egyenes római utak még ma is hozzátaroznak a tájhoz, ám a római életforma soha sem tudott gyökeret verni Britanniában.
Dover fehér sziklái felől érkezett a Galliát is meghódító Julius Caesar i.e. 55-ben. Két légióval hajózott át a csatornán, ám nem hódító céllal, inkább csak felderítési szándékkal. S bár a szigetlakók harci szekereikkel támadták őket, a fegyelmezett római csapatok sikeresen partra szálltak és tíz mérföldre behatoltak a szárazföldre. Rövid felderítés után visszatértek, pár hadifoglyot magukkal cipelve tértek vissza Rómába. Caesar azonban visszatért, ekkor már ismerte a sziget éghajlatát, kincseit és az egyik kelta törzsről briteknek nevezett lakók harcmodorát. Ekkor már 800 hajóval kelt át a csatornát, amelyen öt légió és lovasság is utazott. A britek nem tudtak ellenállni s Caesar eljutott egészen Londonig. Vállalkozása azonban nem volt sikeres. Caesar kétszeres partraszállásának nem volt maradandó nyoma ám emléke a Csatorna mindkét partján sokáig élt. Az igazi római hódítás közel egy évszázaddal később, i.sz. 41-ben kezdődött, amikor Claudius császár légiói áthajóztak a Csatornán és megtörték a britek ellenállását. Sikereiért cserébe Claudius Rómában megkapta a „Britanniai” címet, a rómaiak pedig berendezkedtek a szigeten és hozzákezdtek az útépítéshez, ami a római civilizáció legfontosabb jellegzetessége volt. Londoniumtól egészen a skót határig, és délnyugat felé egészen Exeterig építettek utat. A skót határon az északra szorult kelta törzsek betörése elől védőfalat építettek (Hadrianus fala, Antonius fala). A délnyugati részek (Cornwall, Devon) uralmuk alá került egész Anglia és Wales. A negyvenezer fős hadsereget azonban nem követte megfelelő számú telepes. A hadsereg újabb és újabb véres lázadást vert le, és sosem tudták igazán uralmukat megszilárdítani. Britannia túlságosan messze volt Rómától, nem vált soha latinná, mint Gallia.

AZ ANGOLSZÁSZOK ROHAMA

A sorsdöntő csapás, amely hosszú időre eldöntötte a brit szigetek további sorsát, nem onnan érte a rómaiakat, ahonnan várták. Hiába kettőzték meg a sziget északi részén a falat (Hadrianus fala és Antonius fala), a támadás a tenger felől érkezett. Az angolszászok rohama alatt az ötödik században összeomlott a római birodalom legnyugatibb fellegvára Britannia, a sziget a négy évszázados római megszállásból csak a rómaiak adományozta nevet tartotta meg.
Az angolok és a szászok az Elba két oldalán éltek (mai Dániában és Németországban). A két rokon törzs között szokásokban és nyelvjárásban alig lehetett különbség. Voltak közöttük a homokos dűnéknél jobb földet kereső földművesek, halászok, fóka- és bálnavadászok is. Tengerre szállva mindannyian kitűnő harcosoknak bizonyultak, és a 3. században külön a gall és a brit partok védelmére felállított római flotta sem bírt velük. A római birodalom belső hanyatlása következtében Britannia sorsára maradt.
Az angolszászok elpusztították a római civilizációt és földműveléssel foglalkoztak a termékeny part menti földeken, majd a római utakon beljebb jutva a sziget belsejében is. Az elkövetkező századok történetét nem ismerjük. Az angolszászok fába vésett rúnaírása nem volt alkalmas az időtálló alkotásokra. Csak a későbbi, egymásnak ugyan ellentmondó, szerzetesi feljegyzések maradtak fenn arról az időről, amikor valójában sok vérrel, gyásszal és szenvedéssel kialakult az angolszász nemzet. Walest és Cornwallt azonban csak nagy sokára érte el az angolszász invázió, Skóciát pedig egyáltalán nem tudták meghódítani. A britanniai római megszállás végétől Hódító Vilmos 1066-os partraszállásáig eltelt időszak meglehetősen homályos. Valószínűleg az angolszászok nem hoztak létre központi hatalmat, hanem egymással vetélkedő királyságokat Wessex, Mercia, Northumbria) alapítottak. Mivel a sziget földje igen termékeny volt, lassan elásták a csatabárdot, és újra földműveléshez láttak. A harci kedv csökkenése és az új haza teremtette viszonylagos nyugalom vonzotta a szigetre a hittérítőket, akik újra igyekeztek elterjeszteni a rómaiak kivonulásával talajt vesztett kereszténységet. Így amikor az angolszászokat évszázadokkal később egykori hazájukból érte a dánok támadása, már nemcsak új hazájukat, hanem új vallásukat is védték velük szemben. Azonban a három évszázad óta földműveléssel foglalkozó emberek egykori harci kedve megcsappant, kezük elszokott a fegyverforgatástól, így a betörő dánok komoly sikereket értek el.

A VIKING KALANDOK ÉS AZ UTOLSÓ PARTRASZÁLLÁS

A 9. század a viking kalandok kora. Ekkor jutottak el a viking harcosok karcsú, nyitott hajóikon a skandináv sziklás partoktól Afrikáig, sőt Észak-Amerikáig. Nem csoda hát, hogy a közeli Brit-szigetek lankás partjai nem okoztak gondot ezeknek a harcosoknak. Ekkor azonban az angolszászok és a dánok már közösen próbáltak védekeztek a vikingekkel szemben, akiknek sorozatos rajtaütései nem jártak tartós megtelepedéssel. Csak a normandiai vikingek utódai, a már franciául beszélő és a nyugati frank nemességtől eltanult lovas harcmodort használó normannok vették birtokukba a szigetet. 1066 volt a Brit-szigetek történetének az az éve, amikor az utolsó hódító partra szállt. Utána sokszor mások is próbálkoztak vele, de másnak már soha nem sikerült.
A normann Hódító Vilmos szerencséje az volt, hogy partraszállása előtt nem sokkal ütött rajta Északkelet-Anglián Harald Hardrada, Norvégia királya. Az angolszászok őt még visszaverték, de a Hastingsnél partra szállt Hódító Vilmossal harcoló csapatok segítségére már nem értek időben oda. Vilmos győzött, a király a csatatéren maradt és elpusztult az angolszász nemesség színe-java. A hódítók előtt nyitva állt az út a fontos kereskedelmi központ, London előtt. Hódító Vilmost azon a helyen koronázták királlyá, egy kis apátságban, ahol ma a híres Westminster Abbey áll Londonban. A normannok megtelepedtek, várakat építettek angolszász parasztok vérével és verejtékével. Az ellenállást kegyetlenül letörték, hűbéri rendszert és szilárd központi uralmat építettek ki a szigeten. A sziget utolsó hódítója így a sziget első igazi uralkodója is lett.
A nép sokáig ellenállt az idegen rendnek, amelynek ellenére a hűbéri rend megszilárdult, és Anglia a középkor legerősebb monarchiája lett. Húsz évvel a Hastingsi csata után elkészült a Domesday Book, mely gondos felmérés alapján pontos képet adott a hűbérurak és vazallusaik hatalmáról, számba vette lakosságszám és vagyon szerint az akkori Angliát. A normann királyoknak, Vilmosnak és utódainak legnagyobb érdeme a királyi udvar körül kialakított adminisztratív rendszer kiépítése, melynek hatása elért a távoli kormányzóságok minden részébe.

A KÖZPONTI HATALOM MEGSZILÁRDULÁSA

Hódító Vilmossal megszűnt az idegen hódítás angol földön, de az Angliában gyökeret vert királyi család s utódai a Plantagenetek igényt tartottak Franciaországra, s ez évszázadokon át tartó háborúk forrása lett. Ezek a háborúk azonban már angol földről indultak ki. A normann hódító leszármazottja, János király 1204-ben elvesztette Normandiát, és ez véget vetett annak a hastingsi csatát követő rendszernek, amely szerint hatalmas feudális családok uralkodtak a Csatorna mindkét partján. Normandia elveszítésével az angol-normann arisztokrácia egyre jobban függetlenedett a királytól. Ezen törekvésnek az eredménye volt az 1215-ös Magna Charta, amely a bárók követeléseit tartalmazta. A dokumentum biztosította a bárok jogait és érdekeit a királyi hatalommal szemben, így a királyi hatalom korlátozását jelentette.
A 13. század második felében alakult ki az angol parlament, mégpedig a királyi tanácsból, melyben, kezdetben csak a főrendek ültek, de I. Edward idejében az állami főtisztviselők és bárók mögött már meghúzódtak a lovagok és a városi polgárok képviselői is. A parlament ekkor még nem választott testület volt, csak egy vitafórum, azonban I. Edward rendszeresen összehívta a grófságok képviselőit, mert a gyakori összejövetelekben látta a kormánygépezet zavartalan működésének a biztosítékát. Az akkori parlamentet a király irányította a trónjáról, vagy a kancellár a gyapjúzsákról (ezt a külsőséget a mai napig őrzik, a Lordok Házában az üléseket a lordkancellár a mai napig gyapjúzsákon ülve vezeti). A lovagok és polgárok az állami főtisztviselőktől, a báróktól és a főpapoktól függetlenül, zárt ajtók mögött tanácskoztak, majd a kialakított véleményüket nevükben a speaker mondta el. Így alakult ki lassan az Alsóház, s vezetőjét a mai napig speaker-nek nevezik.
Normandia elvesztése után az angoluralkodóknak maradt idejük a sziget távolabbi részei feletti hatalmuk megszilárdítására. I. Edward Walest foglalta el, és rövid időre meghódította Skóciát és Írországot is. A hódítás azért nem volt tartós, mert utódai ismét Franciaország felé fordultak, s ezzel megkezdődött a százéves háború (1337 – 1453). A százéves háború nagy csatái Crécy (1346) és Poitiers (1356) bebizonyították a kisparaszti yeoman íjászok vitézségét és harckészségét.
A háború azonban soha nem ért véget hivatalosan, az angol uralkodók csak 1802-ben, az amiens-i békében mondtak le végleg a francia trónra vonatkozó igényükről.

PARASZTFELKELÉS ÉS A RÓZSÁK HARCA

A százéves háború idején, 1391-ben zajlott le az angol parasztság legnagyobb felkelése a feudális rendszer ellen. A háború nehézségei az Európán végigvonuló pestis járvány következményei és a nemesség fokozódó követelései egyre inkább elkeserítették a parasztokat. Az Essexben kirobban felkelés átterjedt Kentre, majd a franciaországi háborúban szolgált Wat Tyler vezetésével a parasztok Londonba vonultak, ahol a kézművesek is csatlakoztak hozzájuk. II. Richard két ízben is személyesen tárgyalt a felkelők vezetőjével, akit második alkalommal a király kísérői leszúrtak. A felkelés elbukott, követeléseit, a feudális kötöttségek és szolgáltatások megszűntetését nem sikerült megvalósítani.
II. Richard volt a Plantagenet-ház utolsó királya, és 1399-ben bekövetkezett halálát követően öldöklő háború kezdődött a trónutódlásért a Plantagenetekkel rokonságban lévő két hatalmas család a Lancaster- és a York-ház között, ami véres és kegyetlen polgárháborúvá szélesedett. A két ház ádáz tusáját Rózsák háborújának nevezték, mivel az egyik háznak vörös a másiknak fehér rózsa volt a jelvénye. A Rózsák háborúja csak a két nagycsaládot és a nemeseket érintette, a közemberek nem voltak érdekelve, így jobbára csak a nemesi családok és zsoldosaik vettek benne részt. A Rózsák háborújának a bosworthi csata és annak során II: Richárd király halála vetett véget. III. Richárd legyőzője Richmond grófja, aki VII. Henrik néven alapította meg a Tudor-dinasztiát. Ekkor az újkor hajnaláig, Amerika felfedezéséig hét év volt még hátra, Britanniában azonban a történetírók a bosworthi csatától számították a középkor végét.
A középkor utolsó századát Angliában inkább az öldöklés mintsem a művészetek kedvelése jellemezte, ám a humanizmus lassan bebotorkált Angliába is: 1440-ben alapították például az etoni iskolát, és az írás-olvasás tudománya, bár lassabban, mint a fegyverforgatásé, de terjed az országban a felsőbb osztályokhoz tartozók között. Gazdag kereskedők szívesen áldoztak művészeti alkotásokra és középületre. Ennek az adakozási kedvnek köszönhetik létezésüket pl. Norfolk és Suffolk perpendikuláris (függélyes) stílusú templomai.

ÚJKOR – ÚJ NEMZETI ÉRZÉS

Az újkorral, melyet Angliában VII. Henrik koronázása, ezzel a Tudor-ház trónra lépése indított, új korszak nyílt meg Anglia történelmében. Ekkortájt kezdett kialakulni Angliában az az új, büszke nemzeti érzés, mely az elkövetkező évszázadokban nagymértékben hozzájárult az elzárkózottság kialakulásához.
Ami a tengeri hatalmat illeti, Anglia viszonylag későn ébredt. A 15. században portugál hajósok már megvetették gyarmatbirodalmuk alapjait Afrikában, eljutottak Indiába. Kolumbusz Aragóniai Ferdinánd megbízásából ért Amerikába, s a hódítók (conquistadores) neki hozták el ajándékul Mexikó és Peru mesés kincseit. Angol tengerészetről ekkor még szó sem volt. VII. Henrik alatt viszont John Cabot és fia eljutott Észak-Amerikába, de Anglia nem érezte magát elég erősnek, hogy hódításokkal vonja magára Spanyolország haragját. Így házasságokkal próbálta megszerezni Spanyolhon barátságát.
VIII. Henrik apja nyomdokait követte, megalapította az angol haditengerészetet. Õ építtette a Nagy Harry nevű csatahajót, mely 1500 tonnájával, ágyúinak sokaságával akkoriban a világ legnagyobb hajója volt. VIII. Henrik az angol történelem legismertebb alakja. Igazi reneszánsz király volt, aki szerette a bő étkezéseket, a mulatozást, az élet örömeit. Két feleségét is a Towerba küldte a hóhér bárdja alá. Az angolok azonban nagyra értékelik uralkodásának eredményeit, s a romantikus mendemondákat, sőt a kivégzéseket is a kor szellemének tudják be. Henrik apja, akit Anglia rendőrének neveztek valóban rendet teremtett a Rózsák háborújában szétzilált országban. Fia eredetileg papnak készült. Testvérének özvegyét, a spanyol király lányát, Aragóniai Katalint vette feleségül.

ANGLIA ÉS SKÓCIA SZAKÍT RÓMÁVAL

VIII. Henrik, mint Aragóniai Ferdinánd veje, már szerepet akart játszani Európában. Folyamatosan fejlődő diplomáciai szolgálat működött ekkor, ami az akkoriban már méltán híres Oxford kollégiumainak legsikeresebb növendékeivel alapozott meg a király. Egész Európában futárszolgálatot szervezett. Hadseregek mozgatásáról, olasz városokban lezajlott forradalmakról éppúgy befutottak Londonba a jelentések, mint bíboros kollégiumának találkozóiról vagy a francia adózási rendszerről. Ekkortájt lépett színre Boleyn Anna, így Aragóniai Katalinnak távoznia kellett. Ám a pápa nem adta meg hozzájárulását Boleyn Annával kötött házasságához, így VIII. Henrik szakított Rómával és megalapította az Anglikán Egyházat, miközben a pápa kiközösítette őt. Ezt a szakítást a szigeten egy általános egyházellenesség alapozta meg, mivel a pápaságnak a korabeli Angliában számos módon volt joga pénzt kicsikarni a hívőkből. Sokan – gazdagok és szegények egyaránt – meg akarták szerezni a kolostorok kincseit, mások egyszerűen csak kiábrándultak az egyházból látván a papság hatalmát és kiváltságait. Így az Anglikán Egyház létrejöttével megszűntették az egyház hatalmát és alárendelték azt az államhatalomnak. A király kisajátította az apátságokat, de nem változtatta meg a vallás tételeit. A protestantizmusig Anglia csak Erzsébet királynő ideje alatt jutott el az ország, védekezésül a katolikus reakció ellen.
VIII. Henrik ideje alatt alakult ki az erőegyensúly fogalma az angol történelemben, amelynek lényege, hogy Anglia számára az végzetessé válhat, ha Európában valamelyik hatalom döntő fölényt szerez. Ettől kezdve lett tudatosan az angol külpolitika célja, hogy erőegyensúlyt tartson fenn a kontinensen, s minden áron megvédelmezze a szigetet modern hajóival.
VIII. Henrik gyermekei közül Erzsébet (1558 – 1603) folytatta apja politikáját. Az ő idejében jött létre a „modern” Anglia s alakultak ki a későbbi Nagy-Britannia körvonalai. Ennek oka az volt, hogy, különböző okokból bár, de Skócia és Anglia nagyjából egy időben szakított Rómával, és ez összefogásra késztette az addig ellentétes angol és skót érdekeket. Ez mindkét országban felszabadulást jelentett a kontinentális uralom alól. Anglia ugyanis Spanyolország, Skócia pedig Franciaország befolyása alatt állt. 1690-ben már mindkét ország protestáns volt, s addigra már mindkettő megszabadult az idegen befolyástól.

A TENGERI HATALOM MEGSZÜLETÉSE

Erzsébet még apjánál is jobban bátorította a tengeri vállalkozást, támogatta azokat a kereskedő hajósokat, akik nagyra növelték Anglia kereskedelmét, mindenekelőtt a textilkivitelt. Azonban az angol kereskedőhajók mestersége azonban gyakran esett egybe a kalózkodással, mint Sir Francis Drake admirális esetében. Drake rabszolga-kereskedőként kezdte, és mint spanyol hajókat és gyarmatokat fosztogató kalóz folytatta. Õ volt a legsikeresebb azok közül, akik rendszeresen sarcolták a gazdag dél-amerikai spanyol gyarmatokról kincseket szállító hajókat. Drake nem önös érdekből fosztogatott, mint azt lovaggá ütése s admirálisi kinevezése is bizonyítja. Igaz voltak egyéb érdemei is: ő volt az, aki először vállalkozott a Föld körbehajózására, s sikeresen meg is valósította. Körútja során városokat és spanyol hajókat fosztott ki. Világkörüli hajózását követően, immár 29 hajó élén nyílt háborúskodásba kezdett a spanyolokkal a Karib-tengeren. Mindez a hivatalos béke idején szerencsésen felkészítették az angol tengeri erőket a várható összecsapására a katolikus Spanyolországnak a világon akkor legyőzhetetlennek tartott hajóhadával az Armadával. Az összecsapás elkerülhetetlenné vált, amikor Erzsébet végül úgy döntött kivégezteti a Towerben fogva tartott, katolikus Stuart Máriát. 1588-ban az Armada megindult Anglia felé, ám az angol flotta már a Csatornában súlyos csapásokat mért rá. A szétzilált spanyol hajókat azonban a kedvezőtlen szél Írország és Skócia ismeretlen vizeire vetette, ahol zátonyra futottak és a partvidéken lakó kelták ezerszámra végeztek a büszke armada tehetetlen hajósaival. A 130 hajónak csak a fele ért honi kikötőbe. Így a spanyolok első nagyszabású kísérlete az angol trón megszerzésére az utolsó is volt. A háború hivatalosan Erzsébet haláláig tartott, ám az Armada veresége megváltoztatta az erőegyensúlyt a tengereken.
Anglia ekkor már nem csak Spanyolországot szárnyalta túl gazdaságilag, hanem az egész kontinentális Európát is. A juhtenyésztés érdekében tömegesen üldözték el a parasztokat a földekről, s nincstelenné tették őket, de a gyapjú növekvő feldolgozása megalapozta az angol textilipart, a földnélküli parasztok pedig beállhattak munkásnak. Angliában megszületett a kapitalizmus. Erzsébet idején alakul ki az egyesített Nagy-Britannia. Walest még VIII. Henrik olvasztotta be Angliába, ami könnyű volt, hiszen apja VII. Henrik walesi volt, ott is nevelkedett. A walesi nemesség viselkedésében és nyelvében is angol lett, a nép azonban megtartotta ősi nyelvét, s bár apátiával, de nem ellenségeskedéssel fogadta az anglikán vallást.
Írországban azonban a 15. századtól kezdve nagy angol-ír arisztokrata családok uralkodtak; hatalmukat VIII. Henrik mindenáron meg akarta törni. Az írek ragaszkodtak a katolikus valláshoz, az új honfoglalók, betelepülő angolok viszont lelkes protestánsok voltak. Ebben az időben jött létre az írek és az angolok évszázadokra nyúló ellenségeskedése.
A protestantizmus szellemi szabadságot hozott magával. A vallási és politikai vitáktól távol álló Shakespeare és társai ezt a szabadságot gyümölcsöztették művészetükben. A költészet mellett virágzott a zene, Erzsébet Angliáját Európa-szerte úgy ismerték, mint a zene országát. A hazai zene fölvirágzása, amihez a könyvnyomtatás elterjedése is hozzájárult, a lírai dráma kibontakozása széles néptömegek érdeklődését keltette fel.

AZ ELSÕ SKÓT ANGLIA TRÓNJÁN    

I. Jakab, Erzsébet utódja, aki mint Stuart Mária fia került trónra, személyében először került skót király Anglia trónjára, és az ő uralkodása alatt egyesült először Anglia és Skócia. A király, aki Erzsébet haláláig VI. Jakab néven Stuart Mária második házasságából származott; trónra jutása megszűntette az ellenségeskedést a két nép között, ám ez nem jelentette a két ország teljes egyesülését, mert mindkettő megtartotta parlamentjét, törvényeit és egyházát.
Néhány angol tiszt azonban nem nézte jó szemmel az új királyt (főleg katolikus szélsőségesek), és vezetőjükkel Guy Fawkes-szal az élen merényletet terveztek. 36 tonna lőport helyeztek el a Parlament pincéjében, hogy felrobbantsák a királlyal együtt, amikor is rajtuk ütöttek. Guy Fawkesot ott helyben fogták perbe, ahol halálra ítélték, majd felakasztották, s a parlament pedig elrendelte, hogy a „lőporos összeesküvés” leleplezésének évfordulóján, november 5. éjszakáján hálaadó ünnepségeket kell tartani. Ez a népünnepély, amely a skót király és az angol parlament megmenekülésének évfordulóját ünnepli, a legvidámabb Angliában.
Jakab idejében jött létre a Kelet-indiai társaság Indiában és ekkor jöttek létre a Virginia- és a Bermuda-szigeteken az első angol gyarmatok; 1620-ban pedig elindult a Mayflower, az első telepesekkel Amerikába. Jakab békeszerető ember volt, nem szerette a háborút. Megkötötte Spanyolországgal a békét és lemondott az angol flotta további fejlesztéséről. Azonban megkezdődött a harmincéves háború (1618-1648) élén a katolikus Ausztriával és Spanyolországgal, amelynek Anglia protestáns szövetségesei nehezen álltak ellen. Jakab fia, I. Károly uralkodása alatt komoly és szégyenteljes vereségek érték az angol csapatokat, a háborúskodás miatt az adók emelkedtek, az élet nehezedett, az egyéni szabadságjogok csorbultak, érlelődött a forradalom; Károly pedig úgy döntött, a parlament nélkül fog kormányozni.

A POLGÁRI FORRADALOM

Károly király tizenegy évig nem hívta össze a parlamentet. Az angolok után a skótokat is magára haragította, mivel a skót egyházra akarta erőszakolni az angol szertartást. Edinburgh-ban zendülés tört ki, amely nem sokkal később egész Skóciára kiterjedt, s Károly meghátrálását eredményezte. Ám a skótok később sem nyugodtak, újra megmozdultak, így Károly tizenegy év után kénytelen volt újra összehívni a parlamentet, hogy az megszavazza a háborús kiadásokat. A parlament erre viszont nem volt hajlandó, amíg Károly nem tesz eleget követeléseiknek, így a király feloszlatta azt.  Közben a skótok betörtek Észak-Angliába, s Károly csak úgy tudta megállítani őket, hogy megígérte, a végleges megegyezésig havi 25 000 fontot fizet. Erre azonban nem volt meg az anyagi fedezete, így újra össze kellett hívnia a parlamentet, amely ekkor kezébe vette az irányítást. Első lépésként leváltotta a király legbefolyásosabb tanácsadóit, és olyan határozatot hozott, hogy a király a parlamentet csak annak beleegyezésével oszlathatja fel. Közben Angliában vallási ellentétek bontakoztak ki, és Írországban kitört a katolikus felkelés. A parlament eközben saját jogkörébe vonta a miniszterek kinevezésének jóváhagyását. A király megpróbálta ellenzékének öt vezetőjét a parlament épületében letartóztatni, ám ez nem sikerült, így kénytelen volt elmenekülni Yorkba. Londonban a parlament átvette a hatalmat, északon a király csapatai gyülekeztek. Megkezdődött a polgárháború. A parlament mögött az angol polgárság és az új nemesség (a feudális nemességnek az a része, amely bekapcsolódott az árutermelésbe) állt. A királyt az arisztokraták és a nemesség konzervatív tagjai támogatták. Így tulajdonképpen egy polgári forradalom bontakozott ki. Másfél éven keresztül a király látszott győzedelmeskedni a fegyveres harcban, azonban a parlament legharciasabb szárnya, az un. Kerekfejűek (nevük onnan származott, hogy megvetve a nemesek fürtös hajviseletét, puritán módon rövidre nyírták a hajukat) köré gyűlt csapatok lassan felülkerekedtek. A Kerekfejűek oldalán sorakoztak fel az új osztályok, az iparosok, a kereskedők, a tehetősebb földbérlők, akik részt kértek a hatalomból.
A polgárháború végül a Kerekfejűek győzelmével ért véget. A váltakozó sikerű csaták során emelkedett ki a parlamenti képviselők soraiból Oliver Cromwell, aki a puritánokból fegyelmezett hadsereget szervezett, akiket „vasbordájúak”-nak neveztek. A vasbordájúak élén végeztette ki 1649-ben I. Károlyt (aki az első és utolsó angol király volt, aki hóhér által lelte halálát) és vette át a hatalmat Cromwell, majd királyság helyett kikiáltotta a „nemzetközösséget”, vagyis a köztársaságot. Első lépésként szétzúzta a vasbordájúakkal az írek katolikus felkelését, majd a skótok ellen fordultak, mivel azok, a kivégzett király fiát, II. Károlyt királlyá koronázták, aki elhatározta, hogy Angliára és Írországra is rákényszeríti a skót presbiteriánus vallást. A skót seregek nem tudtak ellenállni Cromwell csapatainak és a nemzetközösség 1651-re Anglián kívül Skóciára és Írországra is kitterjedt.
Az angol forradalom fordulatot jelentett az európai gondolkodás történetében. Megteremtette a polgári tulajdon és a lelkiismeret szabadságát, de egyben az angol világbirodalom eszméjét is. Cromwell fegyverrel szerezte meg Jamaicát és II. Károly idején terjesztették ki az angolok gyarmataikat a hollandok rovására. Növekedett az angol kereskedelem a Távol-Kelettel és a Földközi-tengerrel, Amerikával, s Anglia kereskedelmi hajózása fokozatosan megelőzte az új nagy riválisét, Hollandiáét

RESTAURÁCIÓ ÉS ÚJ HÓDÍTÁSOK

A Stuart restauráció II. Károly trónra lépésével kezdődött, a köztársaság idején elkobzott egyházi és világi földeket visszaadták tulajdonosaiknak. A restauráció idején alakult meg a két nagy angol párt, amely az elkövetkező századokban felváltva uralta az angol politikai életet. Az egyik az anglikán egyházat támogató, királyhű Tory (konzervatív) és a másik, a puritán és racionalista eszmékkel szimpatizáló Whig (liberális) párt. A tudományos felfedezések (pl. Newtoné) sokasodása kedvezett a liberális szellem terjedésének.
II. Károly ideje és utódja ideje alatt fokozódtak a vallási viták, felújultak a harcok az egyre erősödő Franciaország ellen. Amikor 1688-ban a „dicsőséges forradalom” elkergette a trónról II. Károly öccsét, II. Jakabot, vérontás nélkül emelkedett a trónra III. (Orániai) Vilmos, és létrejött a kompromisszum a nemesség és a burzsoázia között, így végképp lezárult a polgári forradalom időszaka. A parlament azonban háború idején sem engedte visszatérni a király korábbi abszolút hatalmát, és az 1694-ben megalapított Angol Bank csak a parlament engedélyével adhatott kölcsönt a királynak. Ugyanebben az évben hozta azt a törvényt a parlament, melyben megvonta a király jogát a tekintetben, hogy három évnél tovább tartson együtt egy kedvének megfelelő parlamentet.
III. Vilmos és II. Mária közös uralkodása alatt újra egyesült Anglia, Skócia és Írország, a spanyol örökösödési háborúban pedig Anglia biztosította uralmát a Földközi-tengeren. Anna (1702-1714) uralkodása alatt Marlborough hercege (Winston Churchill őse) sorozatos győzelmet aratott XIV. Lajos, a Napkirály ellen. 1704-ben az angol-holland hajóhad elfoglalta Gibraltár szikláját és Anglia ezzel is megerősítette helyzetét a Földközi-tengeren. Az 1713-ban kötött utrechti békeszerződés az elkövetkezendő ötven esztendőre biztosította Anglia erőfölényét az Ó- és Újvilágban egyaránt.
Anglia gyors felvirágzása idegen házbeli uralkodók alatt következett be.  Anna halála után a protestáns, Hannoveri-házból származó I. György került a trónra. Alatta és utódai uralkodása alatt ment végbe az a fejlődés, amely kialakította az angol vidék mai képét, elkergette a parasztokat ott, ahol még megmaradt a földjük, és előkészítette az egész világra kiható ipari forradalmat, a világ pénzügyi és kereskedelmi központjává tette a londoni City-t. Ekkor nőtt hatalmas kikötővárosokká Liverpool, Glasgow és Bristol.
A 18. század viszonylagos nyugalomban telt Angliában, melynek során a szellemi fejlődés időszakát élte. 150 000 mű jelent meg nyomtatásban, szaporodtak a vitairatok, divatba jöttek az időszakos és napilapok. I. György alatt a fejlődés hatalmas lendületet vett. Ám maga az uralkodó soha nem ismerte igazán Angliát, soha nem tanulta meg nyelvét, szíve mélyén mindig Hannoveri fejedelem maradt. Azonban biztosította jóakaratáról az egyházat, a népet, növelte a parlament tekintélyét. Az ország ügyeit irányító Walpoe miniszterelnök nemcsak a király bizalmát élvezte, hanem a nagy whig családok támogatását is. A három egymást követő György Angliája idején terjedt a 19. Század közepén győzedelemre jutó ipari forradalom, s bontakozott ki a viktoriánus korszag angol világbirodalma.

AZ ANGOL GYAPJÚIPAR KEZDETE – KORSZAKALKOTÓ TALÁLMÁNYOK

A belső társadalmi átalakulás gyökerei a Tudor-korig nyúlnak vissza. Az angol textilkivitel növekedésével együtt növekedett a juhtenyésztés, és kiderült, hogy a juh Anglia aranya, de egyben átka is. Ahogy nőtt a kereslet, úgy lettek mohóbbak a földesurak, és a hagyományosan közösen művelt „nyitott földből” egyre nagyobbat kanyarítottak ki, s adták bérbe juhtenyésztőknek. Így a földesurak lassan kiszorították földjeikről és földönfutókká tették a parasztokat. A 18. század elejére az angol mezőgazdasági területek több mint harmadán megszűnt a szántóföldi termesztés ősi rendszere.
Ugyanebben az időben viszont rohamosan fejlődött a posztóipar. A kikötőkből induló hajók rakománya megkétszereződött, s az áruk nagy része gyapjú vagy gyapjútermék volt. A gyapjúkereskedők és azok az élelmes földesurak, akik idejében áttértek a birkatenyésztésre egyre gazdagodtak. A földkisajátításokkor a földesurak mindig számíthattak parlamentben ülő barátaikra, akiknek a jóváhagyása az elkerítést törvényerőre emelte. Így a Györgyök idejében, nem egészen ötven év alatt nagyjából negyven-ötvenezer gazdaság tűnt el Angliából. Egész megyék változtak át legelőkké, s a megélhetésüket vesztett parasztok a városokba tódultak munkáért.
Az ilyen hatalmas kínálatnak azonban egyre növekvő felvevőpiacra volt szüksége; Anglia tovább terjesztette hatalmát a tengeren, megszerezve a Karib térség feletti uralmat, így a kitűnően jövedelmező rabszolgapiacot is. Liverpool lett az újkor legembertelenebb vállalkozásának, a rabszolga kereskedelemnek a központja a 18. század második felében. A század végére Liverpool kilencven százalékban uralta a rabszolga kereskedelmet.
Az egyre növekvő angol gazdaságnak azonban a rabszolga kereskedelem csak az egyik szegmense volt. A Kelet-indiai Társaság, melyet Erzsébet királynő még 1600-ban felhatalmazott a Jóreménység fokától keletre folytatatott kereskedelem kizárólagos jogával, a 18. század végére valóságos gyarmatosító erő lett. Nem pusztán kereskedelmet folytatott, hanem hadsereget is szervezett, és ezzel a haderővel győzött le számos ellenállást, és ennek a haderőnek köszönhető, hogy India megnyílt az angol hódítók előtt.
India nemcsak a kalandorokat vonzotta. Egyre nagyobb számban utaztak oda orvosok, kereskedők, tisztségviselők, és üzletemberek, mely által egyre nagyobb pénz özönlött haza. Azelőtt soha nem látott áruk érkeztek az addig elzárkózott szigetre, és sok-sok évi távoli szolgálat után meggazdagodott emberek érkeztek haza; olyan gazdagok, mely gazdagságot azelőtt soha nem látott Anglia.
Ennek a gazdagságnak azonban ára is volt: sarcolás, könyörtelenség, megvesztegetés követte a Kelet-indiai Társaság alkalmazottainak minden lépését, s az ő lelkükön szárad a világ legszörnyűbb éhínsége, mely tízmillió áldozatot követelt Bengáliában. Ez a tragédia másfél millió fonttal növelte meg a Társaság vagyonát.
Az Indiából Angliába áramló arany nélkül viszont nem indulhatott volna meg az a folyamat, amelyet ipari forradalom néven ismer a világ. A rabszolgák verejtékével, az elrablott indiai kincsekkel vált Anglia a világ leggazdagabb országává. A beáramló tőke siettette a háziipar átalakulását manufaktúrává, a hagyományos angol szövőipar kézműves jellege megszűnt, a termelés irányítását egyre inkább a kereskedő vette át, aki már kapitalista volt: maga vásárolta meg az anyagot, maga vette munkába. A családjával dolgozó szövő nem tudott a technikai haladással lépést tartani. Találmányok egész sora forradalmasította a textilipart, megteremtette a textilgyárak alapját. Kay repülő vetélője, Hargreaves „fonó jenny”-je, Arkwright fonógépe, ezeket Crompton „öszvére” egyesítette, majd Cartwright tökéletesítette, hiszen megalkotta a mindenfajta anyag szövésére alkalmas gépet. Mindez James Watt gőzgépével párosulva hatalmas forradalmat jelentett a textiliparban.
Ennek a forradalomnak a hatására Manchester lakossága négyszeresére emelkedett 25 év alatt; 15 év alatt ötven, gőzerővel hajtott gyár épült, s formálta át ipari munkássá a földvesztett parasztokat

A FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT ÉS AZ IPARI FORRADALOM

III. György uralkodása alatt, a Cromwell óta folyamatosan terjeszkedő gyarmatbirodalom legjelentősebb része, a tizenhárom amerikai gyarmat, elvált az anyaországtól London ugyanis úgy gondolta, hogy az észak-amerikai gyarmatok nem egyebek, mint a brit áruk felvevőpiacai és az anyaország fontos nyersanyagszállítói. Angliában nem vették figyelembe hogyan fejlődnek és önállósodnak az amerikai gyarmatok, s hogyan értenek inkább szót egymással, mint az anyaországgal. A feszültség 1775-ben nyílt ellenségeskedésbe csapott át.1776-ban a tizenhárom gyarmat aláírta a Függetlenségi nyilatkozatot, amelyet Anglia hosszas háborúskodás után csak 1783-ban ismert el. III. György eljátszott a lemondás és a visszavonulás gondolatával, mikor az amerikai gyarmatok elveszítését krónikus gyengülésnek ítélte meg a közvélemény. A gyarmatok elveszítése nemcsak Angliát gyöngítette, de megerősítette Franciaországot is, viszont egyre közelgett a francia forradalom, amely szétzúzta a régi rendet.
Angliában pedig tovább gyorsult az ipari fejlődés. A 18. század elején az angol vasgyártás messze elmaradt a svéd és a német mögött. A vasgyártás hatalmas mennyiségű faigénye pusztulásra ítélte az erdőket és magát a vasgyártást is, mígnem a Darby család rá nem jött, hogyan lehet a vasat faszén helyett kőszénnel olvasztani. Ezzel új lendületet vett az acél- és a vasipar. Ez után egymást követték a találmányok, gyorsult és szélesedett a gyártás. A 19. század elejére a vasgyártás a szénbányák köré települt, a kis bányászfalvak füstös nagyvárosokká nőttek, szaporodtak a kohók és a folyók vizét egyre gyakrabban helyettesítette a gőzgép. Megszületett a Fekete Ország, ahol egy utazó leírása szerint egyszerre negyven kohót fogott be a szem. Wolverhampton és Birmingham környéke egybefüggő iparteleppé vált, és környéke ma is őrzi az ipari forradalom hangulatát.
A gyárak sokasodtak, a városok rohamosan nőttek. Épültek a gazdagok palotái és terjedtek a tengődő szegények nyomortelepei. Egyre élesebben vált szét a „két nemzet”: a munkások, akik az értéket termelték, s az ipari fejlődés minden előnyét élvező új gyáros arisztokrácia. A munkások azonban mégsem a gyárosban látták az ellenséget, hanem a gépekben. Bennük lelték meg szerencsétlenségük okát, s



Régiók: Belső Anglia Dél és Közép Wales Dél-angliai dombság és a csatorna partja Déli tengerpart és a csatorna szigetek Devon, Cornwall és a Scilly szigetek Észak-Wales Kelet-Anglia Kelet-Közép Anglia Lancashire és a tóvidék London és a Temze völgye Wessex – Wiltshire, Somerset, Dorset Yorkshire és Humberside
Városok: Aberdyfi Aldeburgh Audley End Bamburgh Banbury Bath Berwick-upon-Tweed Beverley Bideford Birmingham Blaenafon Blaenau Ffestiniog Bodmin Bognor Regis Boston Bournemouth Bradford Brighton Bristol Bury St. Edmunds Buxton Caerlon Caernafon Cambridge Canterbury Cardiff Carlisle Cheltenham Chester Chichester Chipping Campden Cirencester Coggeshall Colchester Coventry Csatorna Szigetcsoport Derby Dover Durham Eastbourne Edinburgh Ely Eton Exeter Folkestone Glastonbury Glouchester Great Malvern Great Yarmouth Grimsby Halifax Harlech Harrow Hastings Hereford Hexham Ipswich Jackfield Keswick King’s Lynn Lancaster Lavenham Leeds Lewes Lincoln Littlehampton Liverpool Llandrindod Wells Llandudno London Lowestoft Ludlow Manchester Middleton-in-Teesdale és Barnard Castle Monmouth Newcastle upon Tyne Newmarket Northampton Norwich Nottingham Oxford Penrith Penzance Pevensey Plymouth Portsmouth Rochester Ross-on-Wye Ruthin Rye Salisbury Sandringham Sevenoak Shaftesbury Shrewsbury Southampton Southwold St. Albans St. Davids Stratford-upon-Avon Swansea Wales Taunton Tewkesbury Tonbridge Truro Uffington Warminster Warwick Wight-sziget - Ryde - Binstead - Bembridge Wiltshire Winchester Windsor Worchester York
Nemzeti parkok: Dartmoor Nemzeti Park Exmoor Nemzeti Park Tóvidék Nemzeti Park Yorkshire Dales Nemzeti Park
Nagy-Britannia: Észak-Írország Nagy-Britannia Skócia

Impresszum | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat | Anglia